„A pszichológusok mind hülyék!” „Csak azért ment pszichológusnak, hogy megértse a saját lelki baját!” „Mit tudnak ezek a pszichológusok? Semmit!” Számos ilyen és ehhez hasonló mondattal szoktak dobálózni az emberek, csakhogy hárítsanak.

De vajon kik szoktak előszeretettel élni ezekkel a mondatokkal? Sokszor pontosan azok, akik nem szeretnek foglalkozni a lelkükkel, pedig lehet, hogy nekik lenne a leginkább szükségük rá. Pszichológushoz menni kínos, mert először is magunknak kell elismerni, hogy vannak területek az életünkben, amik túlnőttek rajtunk, a teherbíró képességünkön, és nem bírunk el vele. De ez miért akkor gyengeség? Bármikor lehet ilyen teher, trauma, vagy feldolgozandó terület, ami túlnő rajtunk. Nem vagyunk mesebeli képességekkel felruházott szuperhősök, sem saját magunk megváltói, hogy állandóan mindennel könnyedén elbánjunk az életünk során.

Ehhez inkább őszinteségre és megfelelő önismeretre van szükségünk, hogy elismerjük, amikor ilyen időszakot élünk meg. És igenis szeressük annyira magunkat, és a lelkünket, és legyünk annyira jóba magunkkal, hogy amikor nehezebben megy, akkor merjünk segítséget kérni. Ehhez nagyobb bátorságra van szükségünk, mint a szőnyeg alá söprés hanyagságához. Nem az a gyengeség, ha elismerjük, hogy segítségre szorulunk, hanem az, ha nem látjuk be, pedig lehet már a környezetünk számára is egyértelmű. Az öncsalás nem bátorság, nem erő, és nem erény!